Subversion Repositories Scribus

Rev

Go to most recent revision | Blame | Compare with Previous | Last modification | View Log | RSS feed

<?xml version="1.0" encoding="utf8"?>
<lorem>

<name>hu</name>
<author>Jókai Mór</author>
<url>http://mek.oszk.hu/00600/00696/html/</url>

<p>
Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanúja; ugyanazok az őrtornyok rajta, amikben a céhek férfiai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősánc vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsöskertek fáinak koronái emelkednek elő; s a rejtekajtók, amik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.
</p>

<p>
Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna festő a művének. Mély, tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vadvirággal kicifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vadsóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hívogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.
</p>

<p>
De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Török-féle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, freskófestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, amint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, bal kezével hívogatólag int:
</p>

<p>
Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arc mind a kettőnél jól kivehető még most is.
</p>

<p>
Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arcvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan „mészárosok tornyának” nevezett donjon tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a „fehér asszonyt”; de itt már az akkori magyar divatú díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, aranyhímzésű, átlátszó ingujjakban, amiken a fehér kar keresztülvilágít, keblét skófiummal hímzett vállfűző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfüvekkel és tulipánokkal hímzett zsebkendő. Arckifejezése első tekintetre megnyerő, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanúkeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket kibékíti.
</p>

<p>
E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak szájról szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt; hogy e kép élő mása valóban megtette azt, amiről emléke fennmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.
</p>

<p>
Vannak, akik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az írott adatok. A történetbúvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, amik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, amelynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanúskodnak a történetről, anélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, amik fölött a bíró sem mert ítélni.
</p>

<p>
Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.
</p>

<p>
Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetáruló volt.
</p>

<p>
De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.
</p>

</lorem>